Író:Kriszti
Műfaj: Fanfiction
Eddigi részek: 19.rész
Egy kis ismertető:
Történetről:
Emily Cook nemsokára betölti a 18. életévét, de szülei még mindig gyerekként bánnak vele. Családi nyaraláson vesznek részt, egy csendes kis szigeten, ahonnan a fiatal lány legszívesebben szabadulna, hiszen szinte belepusztul az unalomba. Azonban ez egy nap egy csapásra megváltozik, ugyanis találkozik valakivel, aki számára csak egy totál átlagos srác, ám a világ nagy részének a fiú egy szupersztár.
Prológus:
Csak nekem lehet akkora szerencsém, hogy az anyámék elrángatnak magukkal egy olyan helyre, ahol még a madár sem jár. Nem elég, hogy alig éltem túl a középsulit, és éppen csak, hogy átengedtek a végzős évbe, még ők is megszívatnak. Megkezdődött végre a nyár, amit már alig vártam. A barátnőimmel akartam lenni, nem pedig a kishúgomat pátyolgatni. Mert abban biztos vagyok, hogy anyámék csak azért hoztak magukkal, hogy én is nyaralhassak egy jót, hanem azért, hogy a testvérkém ne az ő nyakukon lógjon, hanem az enyémen. Másrészt pedig biztos, hogy nem bíznak meg bennem annyira, hogy otthon hagyjanak a házban, egyedül. Lassan tizennyolc éves leszek, de ők még mindig gyerekként kezelnek engem. Esküszöm, hogy semmi problémám nem lenne, ha ez a hely nem lenne ennyire lehangoló. Oké, hogy pálmafák, meg tengerpart, de egy annyi idős lánynak, mint én, nem egy ilyen nyaralás kell. Hiányzik a pörgés, a bulik, az autók, és persze az emberek. A kis szigeten nem lehet mással közlekedni, csak biciklivel, és alig van itt valaki rajtunk kívül. A legjobb az volt, hogy a szigetre egy kis csónakkal kellet átjönni, ami szinte áteresztette a vizet, mire megtettük a tíz perces utat. Mi ez a hely? Eddig nem tudtam elképzelni, hogy létezhet a világ vége, de szerintem ez a hely az. Nem kellene panaszkodnom, mert más még fele ilyen helyre sem jut el, de ez a sziget akkora, hogy ha egy valamivel nagyobb hullám jönne, beterítené az egészet. Szerintem a másik oldalon azt is hallják, ahogy lapozom a könyvemet, amit szerencsére magammal hoztam unaloműzésnek. Igen, ez a programom. Napozok, és olvasok. Persze csak akkor, ha a húgom békén hagy, és nem akarja azt, hogy labdázzak, építsek homokvárat, vagy fürödjek vele. Elegem van, pedig egy napja vagyunk itt. Tizenhárom pedig még hátra van, ugyanis anyám és apám volt olyan édes, hogy két hétre vették ki a nyaralót. Állítólag akció volt, de én nem hiszem el nekik. Anyám évek óta tervezte ezt a családi nyaralást, és erre gyűjtött. Én szívesen maradtam volna otthon, akkor talán három hétre is jöhettek volna. Óóóóóó… Bárcsak otthon lehetnék.
- Igen? - szóltam bele a csörgő telefonomba.
- Igen? - szóltam bele a csörgő telefonomba.
- Hogy vagy? Milyen a hely? – hallottam meg legjobb barátnőm izgatott hangját a túloldalról.
- Szerinted? Dög unalom. – mondtam unottan. Jó volt hallani a hangját, pedig tegnap még találkoztunk, mielőtt elindultunk ide.
- Na ne mondd nekem, hogy olyan szar a tengerpart. Tuti kint ülsz, és a pasikat lesed. – kuncogott.
- Lesném én, ha lenne itt valaki.
- Hogy érted?
- Úgy, hogy mivel anyáméknak elegük volt a londoni zsongásból, ezért egy olyan helyre kellett jönnünk, ahol pihenhetnek. Itt nincs se ember, se autó, csak mi vagyunk az egész átkozott szigeten, meg az idős házaspár, akiké a nyaraló.
- Senki nincs rajtatok kívül? – ámult Janet.
- Tényleg. Legalábbis a közelben nincs. Egy-két embert látok néha, de szerintem ők helyiek lehetnek.
- Ajjjjj, te szegény. Bárcsak ott lehetnék, vagy te itthon.
- Hát inkább én lennék otthon. Gondolj bele, hogy miénk lehetne az egész kéró. De nekem a húgomat kell pesztrálni ugye… - mondtam unottan, és a testvérem irányába néztem. Legalábbis arra, ahol eddig játszott. – Le kell tennem. – hadartam gyorsan, és kinyomtam. Ledobtam magam mellé a telefont, és felpattantam, hogy jobban belássam a partot.
Mivel egy árva lélek sem volt rajtam kívül, egy könnyen ment. – Kiiiiiim! – kiáltottam el magamat, de nem jött válasz. Bassza meg, ha valami baja esett, akkor meghalok. Hogy lehetek ilyen hülye, hogy nem vettem észre, hogy eltűnt. Csak nem lehet olyan buta, hogy belemegy egyedül a tengerbe, hiszen meg lett tiltva neki. Ó, dehogynem, elvégre csak tíz éves, és pluszban még az én testvérem is. Elkezdtem a vize kémlelni, és nem is olyan soká megláttam egy alakot benne. Kim volt az, és nekem integetett. Most segítségért kiált? Mit tegyek? Ha belemegyek, egyből elmerülök, én nem tudok úszni. Rettentően beparáztam, de mégis futni kezdtem a víz felé. Azonban mielőtt elértem volna, valaki elrohant mellettem, és a hullámok közé vetette magát. Már térdig jártam a sós vízben, mikor ráeszméltem, hogy ez a valaki a húgom megmentésére sietett.
Pár perc múlva a félmeztelen srác az ölében hozta ki Kim-et, és letette a homokba. Én egyből odasiettem, és magamhoz öleltem a testvéremet, aki nagyokat köhécselt a lenyelt sós folyadéktól.
- Jól vagy? – néztem rá ijedten – Mégis hogy képzelted, hogy egyedül belemész a tengerbe? Haaaa? Kim, elment az eszed? – vontam kérdőre, mikor már jobban érezte magát. Az ég felé emeltem a tekintetem, és akkor vettem csak észre, hogy Kim megmentője már nincs velünk, hanem gyors léptekkel sietett vissza a parttól távol. – Köszönöm! – ordítottam utána, de ő nem fordult meg, csak gyorsított a tempón.
Mégis ki ez a srác? Annyira ismerősnek tűnt. Mindegy, mindenesetre megnyugtat a gondolat, hogy nem csak én szenvedek itt, ilyen fiatalon.
Hadjattok magatok után nyomot! Olvassátok sok szeretettel!: Puszillak benneteket! Betty
