YDMC [Blog Design]: július 2015

Író:NICOLETTE F.

Fejezetek: 5 fejezet

Műfaj:Romantikus

Követők:21 olvasó

Történet:

Caitlin élete nem volt éppen a legfényesebb. Elvált, karrierista szülők, egyetlen egy barát sem. Azonban egy idegen nő váratlan látogatása mindent megváltoztat. Caitlin új helyre költözik, ahol barátokra lelhet és jobban megismerheti képességét. Vajon megtanulja uralni azt? Tarts velem és ismerd meg Caitlin történetét!

Prológus:

Egyesek különböznek a többségtől, ugyanis vannak közöttük olyanok, akik sokkal előrébb járnak a fejlődésünkben, valamilyen téren jobban jeleskednek, mint mások, tehát jobban a többi embernél. Néhányan nem tudják, hogy mások, észre se vették volna, ha nem találnak rájuk. Én sajnos tudtam, hogy nem vagyok átlagos. - Caitlin Williams? - az ajtóban egy kosztümös hölgy állt. - Én vagyok. - Itthon tartózkodnak a szülei? - bólintottam. - Anyu, egy hölgy szeretne beszélni veled! Mindenkinek így kezdődött. Christina egyszer csak ismeretlenül beállít és közli, hogy régóta figyelnek minket, és rájöttek, hogy egyek vagyunk a kiváltságosak közül. Hogy az evolúció egy újabb szintje vagyunk. Mindenkinek ugyanúgy kezdődik, de nem ugyanazon okból. Van, akinek az IQ-ja háromszor akkora mint a normál embernek. Szabadidejükben matematikai egyenleteket oldanak meg, bonyolult számítások végeznek el, fele annyi idő alatt, mint a legtöbb tudós. Elliott is ilyen. Egyesek fizikailag állnak magasabb szinten. Közülük például egy srác hatalmas erőt képes egyszerre kifejteni. Meg tud hajlítani puszta kézzel egy alumínium tömböt. Néhányaknak az érzelmei fokozottabbak az átlagnál. Ha dühös, fel tudna robbantani egy egész háztömböt, viszont ha boldog vagy jó kedve van, az szó szerint emberfeletti mértékű, akárcsak Damian. Karanak elképesztő a fájdalomküszöbe. Teljesen el tudja nyomni a fájdalmat, olyan könnyedén, mintha egy számítógépet utasítana egy program megnyitására. Tracy pedig hihetetlenül jó memóriával bír. Élete minden egyes percéről be tud számolni, amolyan fotografikus memóriával rendelkezik, még a születésére is emlékszik, elképesztő. Összesen nagyjából ötvenen vagyunk, majdnem mind különbözünk. Ám a legtöbbünk ilyesmi „képességekkel” rendelkezik. Azonban vagyok én, akiről nyíltan megmondták, hogy a legértékesebbnek számít. Máig nem értem miért akkora dolog, hogy akár napokig is tudok tárgyakat bámulni, és annyira belemerülni dolgokba, hogy a külvilágot teljesen kizárom. De tényleg, teljesen. Christina és a többi kutató szerint, ez a fejlett koncentrációs képességemből fakad, ami nagyon fontos lépés lehet az evolúciónkban. Nem sokat érek a fejlett koncentrációval, teljesen átlagos vagyok tanulás és IQ terén, a fájdalomküszöböm közepes, és erősnek sem nagyon számítok, továbbá néha még arra sem emlékszem mit ettem reggelire. Szerintem az emberiségnek sokkal inkább van szüksége egy Elliott féle zsenire, vagy egy izompacsirtára, mint valakire, aki dolgokat tud bámulni naphosszat, és meghatározni annak minden egyes szösszenetét, akár úgy is, hogy mellette felrobbantanak egy bombát. (Laboratóriumi kísérlet során megpróbálkoztak vele, mondanom sem kell, még egy bombarobbanás sem zavarta meg a „koncentrálásom”). Eddig rendes iskolába jártam, de egyáltalán nem voltak barátaim, én voltam a „fura csaj, aki órákig bámul dolgokat”, de mikor Christina idehozotott már nem számítottam annyira különcnek. Mindenki elfogadott és még barátokat is szereztem. Elliott az észkombájn, Damian az érzelmi labilitás megtestesítője, Kara, a fájdalom irtója és én, Caitlin alias Caty, a bambuló. - Erica Williams vagyok, Caitlin édesanyja. Miben segíthetek? - Anyu az ajtóhoz sietett és kezet nyújtott a hölgynek. - Üdvözlöm! A nevem Christina Pierce. Fontos lenne beszélnünk a lányával, de szükség van az ön jelenlétére. - a hölgy határozott volt, dús, barna haja rendezetten omlott a vállára, testtartása egyenes volt, elegáns kosztümöt, magas sarkú cipőt viselt és egy aktatáskát hordott a bal kezében. - Kérem, fáradjon beljebb! - anyu a nappaliba vezette Miss Pierce-t és leültek a kanapéra. Miss Pierce bátorítóan elmosolyodott és intett, hogy én is üljek oda hozzájuk. Komótosan odaballagtam és leültem anyu mellé a kanapéra. - Hát, már több tucatszor csináltam ezt végig és egyik alkalommal sem volt könnyű. Két év alatt viszont kitapasztaltam, hogy a legelejéről kell kezdenem. Viszont mielőtt elkezdeném, bármi lesz is a beszélgetés kimenetele alá kell írniuk egy titoktartási nyilatkozatot! - Miss Pierce belenyúlt aktatáskájába, amiből kivett egy mappát. Elénk tolt három darab papírt - Kérem, Mrs. Williams, írja alá az alábbi nyomtatványt, amivel hivatalosan is elismeri kiskorú gyermeke aláírási jogát! - anyu ráfirkantotta a nevét a papírra, mire Miss Pierce a következőre mutatott - Ez pedig a titoktartási nyilatkozat, amit mindkettőjüknek alá kell írnia. Anyu gyorsan átböngészte ezt a papírt is, majd erre is ráírta a nevét. Kezembe adta a tollat, mire Miss Pierce felém fordult - Ha aláírod ezt a nyilatkozatot, vállalod, hogy soha, senkinek, semmilyen körülmények között nem beszélsz az itt elhangzott dolgokról. Megértetted? - bólintottam, majd aláírtam a papírt - Tehát. Két éve elkezdődött egy titkos kormányzati program, ami az Evolution elnevezést kapta - elkerekedett a szemem. Egy kosztümös nő beavat egy titkos kormányzati program létezésébe. Elvétve anyura pillantottam, aki érdeklődve figyelte Miss Pierce-t - Ez egy szupertitkos program, ami tágabb értelemben az emberi evolúciót vizsgálja. A programot a kormány működteti és nagyjából ötszáz tudós dolgozik itt. Másfél éve dolgozunk élő alanyokon. Embereken. - hirtelen félelem futott át rajtam. Ugye nem akarnak kísérleti alanynak használni? - futott át az agyamon a gondolat, s Miss Pierce, mintha csak gondolatolvasó lett volna folytatta - Ez önkéntes alapon működik és nem is akármilyen emberekkel dolgozunk. A legtöbbjük fiatal, veled egykorú, akik valamilyen téren, ismeretlen okból jobb képességűek az átlagnál. Ösztönösen vannak olyan képességeik, amiket mások évekig tanulnak és úgy sem lesz tökéletes. Egyszerűen szólva: különcök. Akiket eddig felkerestünk, kivétel nélkül mind beleegyeztek abba, hogy velünk jöjjenek a központunkba. Segítünk fejleszteni és megérteni a képességeiket. - És mi köze ennek az egésznek az én lányomhoz? - anyu kezdte elveszteni a türelmét. Nem csodálom, hogy nem értette, de én valahogy tudtam, hogy Miss Pierce mire gondol. Vagy legalábbis sejtettem. - A lánya is különleges. A koncentrációs képessége lenyűgöző, egyszerűen hihetetlen. Régóta figyeljük és ámulatba ejt. - Az én lányomnak nincs semmi baja! Ő nem egy mutáns, akit vizsgálgatni kell. Caty teljesen normális és nem hagyom, hogy kísérleti alanyt csináljanak belőle! - anyu ingerülten csapott az asztalra - Most kérem, hogy távozzon. - Ne, anyu, kérlek, hallgassuk meg! - kiáltottam fel. Anyu döbbenten meredt rám. - Ugyan már, kislányom. Ez a nő csupa sületlenségeket hord itt össze. Ne is foglalkozz vele! Nincs neked semmi bajod. Nem visz téged sehová innen! - Anyu, de én meg akarom hallgatni! - tartottam ki az igazam mellett, majd figyelmen kívül hagyva anyát, Miss Pierce felé fordultam - Az, hogy „elvisz a központba” mit jelent? Ugyanúgy kell iskolába járnom? - Pierce habozott egy kicsit, majd válaszolt. - A központon belül járnál iskolába, a többiekkel és a központban is laknál. - megkönnyebbültem attól amit mondott, ám aggasztottak a „többiek”. - És ők.. a többiek, ők is olyanok mint én? - bukott ki belőlem a kérdés. - Nem. A te képességed egyedülálló, ám az ott lévők közül kivétel nélkül mindenki fejlettebb valamiben. Intelligencia, erő, memória, érzelmek, gondolkodásmód. - Na jó, én már nem hallgatom egy percig sem tovább ezt a sületlenséget! Kérem, most azonnal távozzon, vagy hívom a rendőrséget! - segítségkérően néztem Miss. Pierce-re, aki most lehetőséget nyújtott arra, hogy ne legyek kiközösített, hogy olyan emberek között legyek, akik mások mint az többség, és ezáltal olyanok mint én. - Rendben, de egy hét múlva visszajövök, addig gondolják át! Viszont látásra! - azzal Christina Pierce kilépett a bejárati ajtón, én pedig kettesben maradtam anyával, aminek következtében egész eddigi életem legnehezebb feladata várt rám: elmondani mi mindenben hazudtam neki az évek során. A nem létező barátaim; a minden nap elhangzó „minden rendben”; az „elmentem a barátaimmal” helyett valójában a parkban ücsörgés, teljesen egyedül; a nem létező pasim; és az, hogy teljesen normális vagyok. Ez mind egy szuszra szakadt ki belőlem, majd a végén sírásban törtem ki. Anyu elképedve bámult rám, mire minden erőmet összeszedve felrohantam a szobámba és ott zokogtam tovább. Az, hogy mindezeket kimondtam megkönnyebbültséggel töltött el, ám ugyanakkor mégis szomorú voltam. Hangosan kimondva még inkább ráeszméltem a szomorú valóságra: egy csődtömeg vagyok. Kopogtak az ajtón, majd meg sem várva a válaszom anyu belépett rajta és leült mellém az ágyra. - Amiket elmondtál... Azok, igazak? - bukott ki belőle a kérdés, miközben egy zsebkendőt nyújtott felém. - Minden egyes szó. - mondtam két orrfújás között - Anyu, én szeretlek, de nem vagyok boldog itt. Az iskolában kiközösítenek, mert „fura” vagyok. Valamikor csak úgy hirtelen megakad a szemem egy tárgyon és teljesen belemerülök, mintha más nem is létezne. Hadd menjek el Miss Pierce-el. - Biztosan ezt szeretnéd? - nézett mélyen a szemembe. - Igen. Egy héttel később, szombaton Miss Pierce ugyan úgy megjelent az ajtóban, mint múltkor. Anyu és apu közölték, hogy elmehetek vele, feltéve ha meglátogathatnak. Összecsomagoltam a ruháimat és néhány személyes tárgyat.

Caitlin élete tetszik és betekintés szeretnél nyerni életébe, iratkozzatok fel a blogra, hogy megtud mi is történik vele!